Sokszor érzem úgy, hogy én idegen vagyok ott, ahol eddig ismerősként éltem. Félek, hogy az idő során egyre inkább olyanná váltam, aki mindenhonnan kitűnik. Kakukktojás lettem, egy második rút kiskacsa. Jó ideje már, hogy rátaláltam arra, amit igazán, szívből tudok csinálni; az igazi szenvedélyemre: az írásra. De sokak számára éppolyan idegenek az írományaim, mint én magam. Egy ideje már szürkében és feketében járok, mert úgy érzem, így talán el tudok rejtőzni, be tudok olvadni, hogy aztán nyugodtan írogathassak arról, amit mások nem látnak. Vagyis nem úgy, ahogy én látom. Mert ha én a világra nézek, olyan másnak látom, mint például négy évvel ezelőtt. Szebbnek látom, ugyanakkor ridegnek is, de tudom, hogy ilyen.

Sokan kérdezik körülöttem, hogy miért írok olyasmikről, amikben nincs semmi szép és jó, csak romlás és pusztítás. Az ok nagyon egyszerű: úgy vélem, ha bemutatom a világnak az élet sötét oldalát, akkor képesek lesznek értékelni a fényesebb, ragyogóbb oldalát, amiben valójában élnek. Benne léteznek születésüktől fogva, csak eddig nem vették észre.

2016.01.24.